Régi,új,más

Már megint nincs időm semmire. Ez a hét megint bolondokháza, pedig még suli sincs...Eszméletlen, hogy megy el az idő. Azt érzem nem csinálok semmit (közben meg de) és már vége a napnak...Kicsit félek, hogy a barátaimra sem lesz időm...vagy nem elég. Közben viszont azért történnek a dolgok és nem csak pénzügyitanácsadok egész nap =) Pl. szombaton vége lett valaminek. Igen, végre vége!!!Már nem gondolok rá, és azt hiszem ezután nem is fogok. Vége, elmúlt egyetlen pillanat alatt. Volt egy érzés, csak egy kis pillanat, és jött helyére egy teljesen új és erősebb. :) Túl vagyok életem legjobb hónapján, már ami a munkát illeti, és a folytatás is biztatóan néz ki. Remélem jó leszek. Szeretnék. A lényeg: most minden pozitív (ok, tudom, kicsit kezd cukrozott nyál lenni), és próbálok én is az lenni, és hiszek abban, hogy ez nagyon sokat számít. Ha én nem hiszek magamban és abban, amit csinálok, akkor ki fog?

Március 15.

Amikor elkezdem még március 15. van, a modern Magyarország születésnapja. Nem fogok unalomig ismételt dolgokat mondani a szabadságharcról. Szerintem a legfontosabb üzenete a közösségé és az összefogásé. Sehova nem jutottak volna 163 éve, ha nem fognak össze, nem kovácsolja őket össze egy közös cél. Szükség volna erre ma is... Sajnos elég sokan vannak, akiknek talán ez az ünnep sem a megfelelő jelentést hordozza. Nem kell sokkal messzebb menni, ha este bekapcsoltad a tévét, arcodba kaptad a Való Világot. Egy nemzeti ünnepen tényleg ezt kell nézni? Persze, kereskedelmi tévé, nézettség kell...A két nagy kereskedelmi adón a híreket kivéve egy perc sem szólt a megemlékezésről! Hogy is van ez? Ha ezt megjegyzed, akkor "magyarkodó" leszel. Közben a helyzet csak annyi, hogy Petőfi,Kossuth,Széchenyi és társai nem a szabad Való Világért küzdöttek. Ennyire szegények lélekben és agyban az itt élők? Szerencsére voltak boldogabb pillanatok is, sokan voltak a Múzeumkertben és a budapesti ünnepségen is. Másik gyöngyszeme az elmúlt napoknak a Kossuth-díj kérdése. Szarka Tamás és Szarka Gyula a Ghymes alapítói is részesültek a kitüntetésben. Voltak hangok, akik szerint jogtalanul, mert nem magyarországi művészek. A kérdés, hogy milyen nyelven alkotnak, melyik néphez tartoznak és melyik kultúrát gazdagítják? A Ghymesre egyébként is érzékeny vagyok, de ez most nagyon gáz. Egyesek szerint a trianoni béke "elmúlt, túl kell lépni rajta". Igen, elmúlt, de túl tud-e lépni rajta az is ilyen könnyedén, aki a mai határokon túl él? Nekik sokkal többet jelent a most megkapott magyar állampolgárság mint nekünk. Mi megkaptuk születésünkkor, semmi különös jelentést nem hordoz. Az ő számukra többet ér, látható ez az ünnephez való hozzáállásukból is. Amíg az anyaországiak a kokárda színeinek sorrendjén vitatkoznak, Erdélyben ünnepeltek. Vissza kellene találni arra az útra, ami 163 évvel ezelőtt megvolt. Mindig lehet közös álláspontot találni, csak akarat kell hozzá. Ne szégyelljük azt, hogy a magyar nemzet tagjai vagyunk. Európa közepén egy kis, de fontos nép a miénk. Németországban pl. kezdettől arra nevelnek mindenkit, hogy legyen büszke rá, hogy német. Itt miért nincs ez? Van miért felemelt fejjel járnunk, nem lehorgasztva és bezzegezve nézni másokat. Ismert és elismert művészeket, tudósokat, sportolókat adtunk a világnak. Természetesen nem azt mondom, hogy forduljon át az egész egy öntömjénezésbe, csak lássuk végre reálisan önmagunkat!

Ui.: Itt is szeretnék gratulálni Császár Angela művésznőnek, aki hétfőn a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze lett, bár nem hiszem, hogy a velem végzett munka miatt tüntették ki. :)

Újra

December óta nem írtam semmit, majdnem napra pontosan három hónap telt el azóta. Na, most elkezdem szépen pótolgatni a hiányosságomat, ma rögtön két részletben (lehet a másik bejegyzés már holnapra fog datálódni). A lényeg: talán felnőttem...Nem tetszik. Januárban és februárban szinte ki se látszottam a munkából. Gondolom most azért kicsit mosolyogsz, elvégre még csak 20 éves ez az Andris gyerek és nem is teljes állásban dolgozik. Lehet, hogy velem van a baj, vagy csak nagyon akartam és eszetlenül sok energiát tettem bele, de ebben a két hónapban szinte semmire nem volt időm. Örömteli, hogy megvan az eredménye. Jó ilyenkor visszanézni, persze, amikor fáradtan hazaesel nem annak örülsz, hogy majd egyszer eredménye lesz, de ha bekövetkezik amit vártál, akkor jó visszanézni. Kicsit szégyellem magamat a barátaim előtt, ugyanis rájuk se nagyon volt időm. Akadt, akit a születésnapján is csak utazás közben sikerült felköszönteni. Szóval felnövekedés. Nem hittem volna, hogy engem is utolér. Ez olyan rajtam kívülállónak hatott egészen eddig. Persze voltak már jelek, például amikor a főnököm "javaslatára" kellett változtatnom az öltözködésemen. (Iván, igazad volt!) A baj, hogy azt éreztem, hogy egy picit én is kettészakadok. Azt hittem már két énem van, egy komoly, megfontolt (valahol röhej, hogy ezt én írom magamról), felelősségteljes pénzügyi tanácsadó meg "az" Andris. Aztán sikerült megértenem, hogy nem erről van szó, ezek csak rétegek (Shrek-hagyma, megvan?). Ami belefér az egyik helyzetben az elfogadhatatlan a másikban. Nem nagy felfedezés, de újszülöttnek minden új. Mialatt ezen gondolkoztam kicsit depressziós is lettem, nem láttam, hogy az egyik nem a másik helyett vagy ellen van, hanem épp, hogy egymást erősítik. Jelentem, megtaláltam, felfogtam. A másik, hogy (megint, sokadszor) rájöttem, hogy vannak barátaim, és hogy ez nagy ajándék. Régebben féltem, még ide is leírtam, hogy egy kapcsolatom eléggé válságba került. Szerencsére azóta helyreállt minden, kiderült, hogy a barátságunk erős. :)