Újra

December óta nem írtam semmit, majdnem napra pontosan három hónap telt el azóta. Na, most elkezdem szépen pótolgatni a hiányosságomat, ma rögtön két részletben (lehet a másik bejegyzés már holnapra fog datálódni). A lényeg: talán felnőttem...Nem tetszik. Januárban és februárban szinte ki se látszottam a munkából. Gondolom most azért kicsit mosolyogsz, elvégre még csak 20 éves ez az Andris gyerek és nem is teljes állásban dolgozik. Lehet, hogy velem van a baj, vagy csak nagyon akartam és eszetlenül sok energiát tettem bele, de ebben a két hónapban szinte semmire nem volt időm. Örömteli, hogy megvan az eredménye. Jó ilyenkor visszanézni, persze, amikor fáradtan hazaesel nem annak örülsz, hogy majd egyszer eredménye lesz, de ha bekövetkezik amit vártál, akkor jó visszanézni. Kicsit szégyellem magamat a barátaim előtt, ugyanis rájuk se nagyon volt időm. Akadt, akit a születésnapján is csak utazás közben sikerült felköszönteni. Szóval felnövekedés. Nem hittem volna, hogy engem is utolér. Ez olyan rajtam kívülállónak hatott egészen eddig. Persze voltak már jelek, például amikor a főnököm "javaslatára" kellett változtatnom az öltözködésemen. (Iván, igazad volt!) A baj, hogy azt éreztem, hogy egy picit én is kettészakadok. Azt hittem már két énem van, egy komoly, megfontolt (valahol röhej, hogy ezt én írom magamról), felelősségteljes pénzügyi tanácsadó meg "az" Andris. Aztán sikerült megértenem, hogy nem erről van szó, ezek csak rétegek (Shrek-hagyma, megvan?). Ami belefér az egyik helyzetben az elfogadhatatlan a másikban. Nem nagy felfedezés, de újszülöttnek minden új. Mialatt ezen gondolkoztam kicsit depressziós is lettem, nem láttam, hogy az egyik nem a másik helyett vagy ellen van, hanem épp, hogy egymást erősítik. Jelentem, megtaláltam, felfogtam. A másik, hogy (megint, sokadszor) rájöttem, hogy vannak barátaim, és hogy ez nagy ajándék. Régebben féltem, még ide is leírtam, hogy egy kapcsolatom eléggé válságba került. Szerencsére azóta helyreállt minden, kiderült, hogy a barátságunk erős. :)