Reboot

Visszatérő szereplő az életem színpadán: Zsófika újra színre lép (erről csak nekem jut eszembe az hogy Tigris színre lép - ok 20 perc szünet). Nem beszéltünk kb. fél évig, szerintem nem is nagyon találkoztunk, pedig ugye egy szakra járunk viszonylag közel fut egymáshoz az életünk. Aztán most felköszöntöttem a szülinapján (igen, öreg 21 éves:P és igen, én meg jófej vagyok amiért nem felejtettem el) és elkezdtünk beszélgetni. Hiányzott már, és állítólag én is neki. Nem ez a lényeg, bár ez is fontos, megmutatja, hogy szeretet köt össze minket, legalábbis én ezt hiszem. Igazából az nem volt pontos kifejezés, hogy elkezdtünk beszélgetni, mert inkább folytattuk. Persze, kiesett az a fél év, de mégsem volt olyan nagy szakadék. Azok az emberek akiknek ott kell lenni mellettünk mindig felbukkannak, és talán ő is ilyen. Rajta voltam minden idegszálammal egy időszakban, hogy utáljon és soha többet még csak beszélni se akarjon velem (hülye önvédelem - soha,senki,semmiért), de most itt van megint. Nem tudom hova tenni, jó hallani, hogy ebben a fél évben sem szakadt el tőlem, hiányoztam neki - ahogy ő is nekem -. Viszont van itt egy probléma ami még mindig zavar, és már nagyon régen. Nem tudja elhinni, hogy ki vagyok én. Sokszor tényleg kifelé élek és szép fényes cukormáz az életem. De itt a blogon például nem drága napszemüveges, menőkarórás, önmagát eladni akaró üzletember vagyok, hanem csak simán én. Ő még mindig nem tudja (talán?), hogy melyik vagyok én. Rossz, mert ő pont olyan ember, akinek meg akartam mutatni a valódi énemet akkor is, amikor másoknak nem. Jó lenne, ha hinne nekem, és ha merne bízni bennem. Új és váratlan, meg szokatlan, hogy megint itt van. Nem tudom igazából hova tenni. Szeretek vele beszélgetni, ezért is hiányzott, csak a világ valamiért sose akarta, hogy mi nyugodtan tudjunk beszélni. Talán majd most.